Neszek a sűrűben

A kordé deszkája alig halkan reccsent, ahogy a dupla fenék fedele a helyére csusszant. Mirella éppen visszahúzta a kezét, amikor a közeli bozót sűrűjéből fém csörrenése élesítette ki a csendet. Nem a szél játéka volt az: fémes, ütemes ezüstcsörgés visszhangzott a vadrózsabokrok ágai között.
Borda egyetlen lendülettel a lovak zablájához lépett, tenyerét a kanca orrára szorítva. Szeme tágra nyílt a félhomályban, tartása kővé dermedt.
– Valaki van ott – sziszegte alig hallhatóan. – Nem hajdú. Azok nyerítve gázolnak át mindenen.
Mirella lecsusszant a saroglyáról, s a kordé árnyékába húzódott. Szíve hevesebben vert, de ajkán fanyar mosoly bujkált. A csörgés újra megszólalt, közelebb, mint az előbb.
– Lehet, hogy a fűszeresünk küldte utánunk a hűséges ebjeit? – suttogta Mirella, bár a hangjában feszülő óvatosság elárulta aggodalmát.
Borda nem válaszolt, csak intett a fejével a patak irányába. A nyílt gázló felől friss patkónyomok csillogtak a nedves agyagban – a vámszedők járőre nemrég vágtathatott át ott, s a bokrok közt rejtőző alak talán pont rájuk várt.
– A gázló felejtős – morogta Borda fojtottan.
– Akkor a füzes – vágta rá Mirella gyorsan.
Nem teketóriáztak tovább. Borda óvatosan, a szekeret félrecsúsztatva a sűrű fűzfák védelmébe terelte a jószágot. A gallyak halkan karcolták a kordé oldalát, miközben a csobogó, fekete vízen átgázoltak, maguk mögött hagyva a bozótban gyanúsan csörgő árnyakat.