Ezüst csörgés a bozótban

A galagonyabokrok védelmében Borda megtorpant, és egy halk intéssel jelzést adott. A töltésen túli dűlőről még hallatszott a vámszedők portyájának távolodó patadobogása, de a sűrű növényzet átláthatatlan falat vont közéjük és a hajdúk közé. Borda megrázta átázott csizmáját, majd félretolta a tüskés ágakat.
– Elhúztak a csikók – morogta fojtott hangon, miközben kémlelte az erdőszélt. – De jobb lesz, ha nem az országúton kutyagolunk.
Mirella halk kuncogással követte a termetes férfit. Övéről lecsatolta az áltiszttartói kenőcsért kapott súlyos erszényt, s tenyerében megfuttatta a csillogó ezüstöket. A kapzsi fűszerkereskedő ostoba arca még mindig ott lebegett a szeme előtt: a kalmár vakon elhitte, hogy a tiszttartó titkos, méregdrága gyógyírját vásárolta meg, miközben a tégelyben csupán avas faggyú és némi finomra őrölt fűszer lapult.
– Ebből az ezüstből legalább tíz szegény családnak jut meleg holmi és liszt a közeledő télre – suttogta Mirella, miközben elégedetten húzta szorosra a bőrszütyő száját. – De igazad van, Borda. A szekér a tölgyes szélén vár minket, s ideje útnak indulnunk, mielőtt a fűszeres ráébred, hogy a csodakenőcstől legfeljebb a bőre lesz zsíros.
Átvágtak a nedves aljnövényzeten, s a bozótos túlsó szélén felbukkant a rejtett kordé sötételő körvonala. Borda selymesen halk szavakkal nyugtatta a lovakat, míg Mirella a kordé dupla fenekű rekeszébe csúsztatta az imént szerzett vagyont.