Napsütötte menedék

Bandi gyorsan megragadta az idős asszony reszkető kezét, és segített neki átlépni a szűk sziklanyíláson, majd ő maga is befurakodott Borda után. A kőgolyó mögötti rés meglepően száraz és hűvös levegőt árasztott. Ahogy beljebb nyomultak a félhomályos folyosón, a falba vésett rajzolatok mentén haladtak, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a kívül forgó kőgolyó ősi mintázatára.
– Haladjunk! – suttogta Borda fojtott hangon, miközben feszülten leste a járat sötétjét. Szoros fogással markolta a maroklőfegyverét, és fülelt minden apró neszre.
Az idős asszony zihálva szedte a levegőt, de Bandi biztató szorítása erőt öntött belé. A fiú még mindig a rézkulcs hideg nyomát érezte az ujjai között, ám ahogy a járat kanyargott, a sötétség lassan feloszlott. Előttük egyre erősebben derengeni kezdett a nappali világosság.
A szűk járat hirtelen egy szélesebb kőfülkébe torkollott, amelynek végén a szerkezet elmozdított egy utolsó záró kőlapot is. Borda határozott mozdulattal félretolta az akadályt, s a vándorok vakító napsütésbe léptek ki. A föld alatti sötétség után a friss, hegyi levegő szinte mámorítóan hatott rájuk. A hegycsúcs felől fenyegető veszedelem messze elmaradt mögöttük: a rejtett kijárat egy csendes, lankás völgybe vezető ösvényre nyílt, ahol végre biztonságban fújhatták ki magukat.