Lépcsők a fagyos homályban

A szűk repedés falai hűvösen szippantották be a négyes alakját. Borda széles vállai szinte súrolták a nyirkos sziklát, de megállás nélkül haladt előre, szótlanul vágva utat a fagyos légáramlatban. A lüktetés odabent nemhogy csendesedett volna, de lábuk alatt a talaj szabályos ritmusban dobbant meg, mintha maga a hegy türelmetlen szörnyetegként várná a hívatlan vendégeket.
„Olyan ez a járat, mint egy kapzsi adószedő gyomra” – sziszegte Bandi élesen, ahogy megcsúszott a vizes kőtörmeléken, s dühösen kapott Borda öve után. – „Semmi hasznosat nem találunk itt, csak a nyakunkat szegjük a sötétben!”
Az idős asszony nem méltatta válaszra a morgást; száraz, kemény keze görcsösen szorította Mirella karját. Minden egyes mélyből érkező lüktetésnél újabb feszültség rándult végig az arcán, mintha a szikla moccanása belé is görcsöt csavart volna. A hideg levegőben vékony párafelhő szállt fel a szájuk elől, s a sziklafalak apró repedéseiből halvány, fagyos derengés derengett elő.
Borda hirtelen megtorpant, s felemelte hatalmas mancsát. A járat egy hirtelen kanyar után meredek lejtőbe csapott át, amelynek mentén durván megmunkált, keskeny kőlépcsők vezettek még mélyebbre. A fekete homályból hűvös huzat csapott fel az arcukba.
„Na, ki próbálja ki először a csúszdát?” – vetette oda Mirella éles, pikírt hangon, bár szeme a mélységet kémlelte. Az idős asszony haraggal teli szemekkel méregette a lépcsőfokokat: „Lépjetek óvatosan, mert ha odaát lezuhanunk, senki nem szedi össze a csontjainkat!”