A lefelé vezető repedés

A kőbe vésett minta a hűvös tapintásra halkan kattant egyet, s a csiszolt fal egy szakasza száraz, reszelős hanggal engedett a nyomásnak. A sima sziklaburkolat mögött egy lefelé kígyózó, sötét repedés tárult fel, ahonnan fagyos, mégis fura módon lüktető levegő áramlott feléjük.
„Na tessék, ingyen szellőztetés” – billentette oldalra a fejét Mirella, miközben visszahúzta a kezét. – „A kapzsi várurak legalább három garast kérnének egy ilyen rejtett ajtóért.”
Az idős asszony szeme élesen megvillant a homályban, haragosan méregetve a nyílást. „Ez nem ajtó, ez a hegy torkai közül az egyik! Ne kísértsétek a mélységet!” – sziszegte fojtott, éles hangon, s összébb húzta a vállán a szétrongyolódott kendőt.
Bandi feszülten hátralépett egyet, szája széle idegesen megrándult. „Én nem megyek be oda elsőnek, az ziher” – vágta rá nyersen, miközben a falnak vetette a hátát, éber tekintettel figyelve a sötét nyílást.
Borda nem pazarolt szót. Hatalmas alakja némán lendült előre, s szinte eltorlaszolta a frissen nyílt járatot. Beleszagolt a hűvös huzatba, majd rövid, morajló hangot adott ki, jelezve, hogy a csapás járható.
„Nem is kell elsőnek menned, fiacskám” – veregette meg Bandi vállát Mirella egy halvány mosollyal, bár szemeiben ott bujkált a megszokott éberség. – „Borda úgyis elviszi az első csapást, mi meg csak szépen követjük, mint a birkák a jó pásztort. Feltéve, ha a pásztor baltát hord a hátán.”
Mirella az idős asszony felé fordult, s gyengéd, de határozott mozdulattal terelte a nyílás felé. „Menjünk, mama. A maradás itt csak hidegebbé teszi a csontjainkat, a válaszok meg aligha jönnek fel maguktól.”