Huncut firkák a bak alatt

Mirella a ponyva árnyékában, a szekér oldalának dőlve vette kézbe a kecskebőr tintatartót meg a finom hegyű ludtollat. A kisfiú biztonságban csücsült a szalmabálák mögött egy falat szárított hússal, míg Borda a kapualjban állta a sarat, s éber füllel figyelte a piac felől szűrődő zajokat.
– Lássuk csak a tekintetes tiszttartó úr hamis lajstromát – kuncogott Mirella halkan, s a térdén kisimította a pergament. Az adószedő kézírása büszkén hirdette a nyomorult falusiak megnyúzását, ám a nő gúnyos mosollyal forgatta a tollat. Néhány szaporító tollvonással a harmincasokból hamarosan nyolcvanasok váltak, a hiányzó garasok mellé pedig olyasféle bejegyzéseket kanyarított, mintha maga a tiszttartó tette volna zsebre a grófi jussot.
A csel tökéletesnek ígérkezett: amikor az udvari ellenőr számon kéri a hiányt, az adószedő a saját, átírt lajstroma miatt keveredik gyanúba. Mirella elégedetten fújta meg a nedves tintát, majd a pergament óvatosan becsúsztatta a bak alatti titkos, duplafenekű rekeszbe. A tölgyfa deszka halk kattanással simult a helyére.
– Megvan a hurok a nyakára, komám – sandított Borda felé, aki egy halk vakkantással jelezte, hogy a sikátor végén már feltűntek az első kora reggeli kofák. Mirella megigazította szoknyáját, szája szélére könnyed, ártatlan mosolyt varázsolt, s kényelmesen felpattant a bakra.