Fénypászmák az útelágazásnál

A lépcsőfokok meglepően simák voltak a talpuk alatt, mintha az idő teljesen megkímélte volna őket a kopástól. Bandi haladt legelöl, óvatosan mérve minden lépését, míg Borda a hátukat védve szorosan az idős asszony mögött lépkedett, ügyelve arra, hogy a meredek lejtőn senki se botoljon meg.
A szűk folyosó hűvös levegője lassan átadta helyét egy párásabb, langyos fuvallatnak. Néhány tucat lépés után a járat hirtelen szétvált: két sötét gyomorként tátongó alagút tárult eléjük a homályban. A bizonytalanság csupán egyetlen pillanatig tartott, mert a náluk lévő térkép finom, aranyló fénycsóvákat bocsátott ki magából. A fénysugarak nem a sötétben sejtelmesen visszhangzó bal oldali vájatot, hanem a jobb felé kanyargó, csiszolt kőlapokkal kirakott utat világították meg.
– Úgy tűnik, a hegy maga mutatja a helyes irányt – jegyezte meg Bandi mosolyogva, s habozás nélkül a fénybe burkolózó ösvény felé lépett.
Ahogy a csiszolt kőlapokat követték, a járat falai fokozatosan kitágultak, s a távolból mély, öblös morajlás ütötte meg a fülüket. Hamarosan egy szédítő szurdok szélére érkeztek, ahol a szakadék sötétje felett átívelő fénysugarak egy keskeny átkelő körvonalait rajzolták ki.