Faragott szárnyak

Borda nem teketóriázott tovább: nehéz csizmájával elsőként lépett a keskeny kőhíd szilárd szegélyére, majd egyetlen határozott mozdulattal intett a többieknek. Mirella szorosan a nyomában haladt, miközben gúnyos félmosollyal nyugtázta Bandi bosszús morogását. Az áradó kék fény lüktetése ritmusra kísérte a lépteiket a sötét mélység felett, ahol a hűvös huzat vadul tépázta a ruhájukat.
Az idős asszony az orra alatt szitkozódva, a sziklafalat súrolva araszolt át a túlsó oldalra, fittyet hányva a mélységből származó dermesztő fuvallatra. Amint mindnyájan szerencsésen átértek, a kőhíd mögöttük hirtelen homályba borult, s a lüktető fénysugarak egy szempillantás alatt átcsaptak a hatalmas, faragott kőkapu szárnyaira.
– Még egy ilyen mutatvány, és legközelebb én lököm be a mélybe ezt a csillogó térképet – sziszegte Bandi élesen, miközben megtörölte az izzadt tenyerét, s mérgesen a kapu domborműveire meredt.
Borda a kapu nehéz kőlapjai közé nyújtotta a kezét, megvizsgálva az összeillesztéseket. A sziklába vájt motívumok egy sor kerek, benyomható kőkorongot formáztak, melyek most halványan derengtek a sötétben. Mirella éles szemmel azonnal kiszúrta a mintázatban rejlő apró eltérést, és türelmetlenül oldalba bökte a még mindig méltatlankodó Bandit.
– Hagyjad a morgást, inkább nézd a vonalakat – sziszegte Mirella, majd határozottan benyomta a legalsó, eltérő jelzéssel ellátott kőkorongot. A kapu sziklái mély, morajló hang kíséretében megmozdultak, és a résekből meleg, száraz levegő csapott ki feléjük.