A szurdok íve

A világító rovások kíséretében a csapat hamarosan túljutott a szűkös folyosón, s egy tágas, kupolás sziklaóvóhelyre lépett. A csiszolt padlóburkolat itt váratlanul véget ért: a kék fénysugarak egy széles, mély szurdok felett átívelő, kőbe faragott hidacskára vetültek. A mélyből hűvös, fémes szagú huzat áramlott fel, ami azonnal felborzolta a jelenlévők amúgy is pattanásig feszült idegeit.
Bandi gyanakvóan megtorpant a híd peremén, s éles hangon morogva mutatott a korlátra vésett jelekre. Nem bízott a kék derengésben; túlságosan is csábítónak tűnt ez a szinte tálcán kínált átkelő. Borda csöndesen, de fenyegető tartással elélépett, csizmája orrával megkocogtatva a csatlakozási pontokat, hogy ellenőrizze a kövek szilárdságát. A szerkezet meg sem rezzent, de a sötét mélység feletti átkelés gondolata láthatóan mindenkiből kihozta a dühös óvatosságot.
Az idős asszony szorosra fonta vállán a kendőjét, és csípős megjegyzést tett a régi építők rosszindulatú furfangjaira, miközben tekintetével a túlsó partot pásztázta. Ott, a híd túloldalán egy hatalmas, faragott kőkapu körvonalai bontakoztak ki a homályból. A mennyezet felől érkező fénynyalábok lassan lüktetni kezdtek, mintha türelmetlenül sürgetnék a vándorokat, hogy lépjenek a kijelölt ösvény következő szakaszára, mielőtt az ősi mechanika újra átrendezné a járatokat.