Csendes ajándék az udvarban

A fűzes jótékony homálya mögött a szekér zökkenőmentesen kanyarodott be a szegénytelep eldugott, sáros udvarára. A roskadozó kunyhók ablakain még nem szűrődött ki fény, de a tengely halkan nyikorgó hangjára didergő, álmos alakok bújtak elő az árnyékból.
– Csendesen, pulyák, ne verjétek fel a környéket! – suttogta Mirella, amint leugrott a bakról.
Borda feszülten méregette a sikátor sötét torkát, fülét hátracsapva, halk horkantással jelezve, hogy a levegőben még ott bujkál a járőrök közeledő veszélye. A szegénytelep népe riadtan szorongott a hidegben, de Mirella nem teketóriázott. Egy gyors mozdulattal kiakasztotta a dupla padlórekesz reteszét, s a megszerzett, meleg kelméket meg a fűszeres szelencéket gyorsan átadta a legidősebb asszonynak.
– A tekintetes úr különadománya a tisztes szegénységnek – fűzte hozzá maró gúnnyal, bár a szeme sarkából folyamatosan a telep bejáratát leste. – Rejtsétek el a padlásra, mielőtt a tiszttartó kopói ideérnek!
A szegények hálás, halkan suttogott áldásai kíséretében a zsákmány pillanatok alatt eltűnt a roskatag fészerek mélyén. Mirella nem hagyott időt a hálálkodásra; intett Bordának, s amint a szekér padlója újra üresen záródott be, már pattant is vissza a bakra.
– Na, Borda, oldjuk meg a kereket, mielőtt a tiszttartó rájön, hogy üres maradt a fészke! – suttogta feszülten.
A szekér halkan, észrevétlenül gördült ki az udvar sötétjéből a szomszédos sikátor felé, éppen abban a pillanatban, amikor a távolban felhangzott a falu felől érkező lovasok első kemény patazaja.