Az Ösvény Próbája

Mirella habozás nélkül lépett a ragyogó járatba, amelyet a kőbe vésett térkép jelölt. A smaragdfény itt még intenzívebbé vált, mintha maguk a sziklák lennének a fényforrások, és az út valóban lankásabbnak bizonyult, mint a többi, sötétebb folyosó. Bandi lelkesen nézett körül. „Ez aztán a fényes út!” – kiáltotta, hangja visszhangzott a járatban. Borda rezzenéstelen arccal követte őket, éberen fürkészve a zölden derengő árnyékokat, míg az Idős Asszony csendesen lépkedett, mosolya egyre szélesebb lett. „Mintha a Fényesség maga vezetne minket” – suttogta, s tekintetében a remény szikrázott.
Ahogy haladtak, a járat fokozatosan szűkülni kezdett. Eleinte észrevehetetlenül, majd egyre markánsabban vette el a teret a fal. A smaragdfényű sziklák, melyek eddig nyugalmasan ölelték őket körül, most egyre közelebb értek, mintha a barlang maga próbálná megölelni őket. A levegő is fülledtebbé vált, és a halk zúgás ismét felerősödött, mint egy távoli szívverés. Mirella meg sem rezdült, tekintetét előre szegezte, keresve a tovább vezető utat.
Végül eljutottak egy olyan pontra, ahol a járat már alig volt szélesebb egy ember vállánál. A smaragdfény szinte már tapinthatóvá vált a szűk résben. Mirella mély levegőt vett, majd oldalra fordulva, centiméterről centiméterre préselte át magát a sziklák között. A ruhája súrolta a csiszolt kőfalat, de rendületlenül haladt előre, tudta, hogy nincs visszaút. Az utolsó pillanatban, egy apró fordulattal végre átjutott a szűkületen, és egy pillanatra eltűnt társai szeme elől.
Borda volt a következő, aki némi nehézséggel, de erélyesen követte. Fekete, izmos alakja alig fért át a résen. Mögötte Bandi is átvergődött. Az Idős Asszony, némi nyögéssel, de sikeresen átjutott utolsóként. Mindannyian ziháltak egy kicsit, miközben újra egymásra találtak a szűkületen túli, tágasabb üregben. A smaragdfény itt is uralkodott, de egy enyhe, selymes köd lebegett a levegőben, és egy különös, édeskés illatot hozott magával, ami szinte megbabonázta őket.