Az elhagyott kőkunyhó árnyékában

Bandi óvatosan kilépett a fák védelmező árnyékából a verőfényes tisztásra. A déli nap melege jólesően simogatta átázott gúnyáját, ám a föld alatti járatok után a nyílt terep még némi gyanakvással töltötte el. A félig ledőlt kőkunyhó mozdulatlanul állt a selymes gyep közepén, mohalepte falaival úgy festett, mintha évtizedek óta senki sem tette volna be ide a lábát.
— Úgy tűnik, tiszta a terep — mormolta Borda, s bár a félelem még ott bujkált szorosra zárt ajkai mögött, óvatos léptekkel előbbre húzódott. Szeme sarkából a környező bokrokat kémlelte, miközben baljával intett a többieknek.
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor elérte a kunyhó roskatag bejáratát. Megsimogatta a durván megmunkált kőfalat, majd belépett a beomlott tetőrészen át beáramló aranyló fénycsóvába. Odabent száraz falevelek és korhadt fadarabok hevertek, de a megmaradt sarok védelmet nyújtott a kíváncsi tekintetek elől.
Bandi a zsebébe nyúlva még egyszer megérintette a hűvös rézkulcsot, majd társai után lépett. A kunyhó belső falánál egy elfeledett, kifaragott kőpadra bukkantak. Az asszony hálásan roskadt le a sima felületre, míg Borda a rést választotta megfigyelőhelyül, hogy szemmel tarthassa a lenti szekérutat.