A zöldelő szekércsapáson

A füves szekérút szelíden emelkedett a tölgyes árnyékában. Ahogy a kis csapat egyre feljebb kapaszkodott, a völgy nyirkos hűvöse végképp lemaradt mögöttük. Bandi haladt legelöl, egy vastagabb faággal óvatosan félretolva a csapásra nyúló vadrózsahajtásokat. A táj békéje megnyugtatóan hatott rájuk, ám a lábuk alatt húzódó mély, gyepes keréknyomok arról tanúskodtak, hogy egykor élénk teherforgalom zajlott a rejtekúton.
Borda pár lépéssel lemaradva követte, fél szemmel ügyelve az idős asszonyra. Az asszony meglepő ruganyossággal szedte a lábait; a meleg napfény és a fenyvesek illatával kevert friss levegő láthatóan visszahozta az életkedvét.
— Álljunk meg egy pillanatra, amint felérünk a hajlathoz — mormolta Borda, és elégedetten nyugtázta, hogy a gát sötét csatornájának zúgása végképp elenyészett.
Bandi megállt egy öreg bükkfa árnyékában, s visszatekintett. A patak gázlója és a mögötte lévő sötét árnyak teljesen eltűntek a lombkoronák tengerében. A zsebében lapuló rézkulcs hűvös tapintása még emlékeztette a föld alatti szerkezetre, ám tekintetét már az út kanyarulata vonzotta.
A sűrű cserjés után a szekérút egy napsütötte, védett tisztásra torkollott, ahol egy régi, félig összedőlt kőkunyhó fala csillogott a déli fényben. A hely ideális menedéknek tűnt a továbblépés előtt.