Átkelés a hűs habokon

Borda megtörölte vizes száját, majd intett a többieknek, hogy tiszta az út. Az idős asszony óvatosan megállt a meder szélén, és riadtan méregette a sebesen futó, kristálytiszta vizet. A kerek gázlókövek mohás háta csillogott a napsütésben, csábító, mégis csalóka átkelőt kínálva a túlpartra.
Bandi elsőként lépett a sekély vízbe. A hűvös habok alig érték el a bokáját, de a kövek síkossága miatt minden mozdulatát meg kellett fontolnia. Zsebében lapuló rézkulcs nehéz súlyként emlékeztette a föld alatti szerkezetre, de ahogy elérte a túlpartot, végre valami reményt keltőt pillantott meg: a bokrok sűrűjéből egy elfeledett, füves szekérút kanyargott fel a napfényben fürdő domboldal felé.
— Erre biztonságosabb! — szólt vissza halk, sürgető hangon.
Borda nem teketóriázott. Átkarolta az idős asszony törékeny vállát, és türelmesen, lépésről lépésre kísérte végig a csúszós köveken. Az asszony mormolt némi fohászt a suttogó patak felett, de ahogy a lába végre szilárd, száraz talajt ért a túloldalon, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.
Mögöttük a gát alatti sötét csatorna nyílása már csak egy távoli, fekete foltnak tűnt a zöld lombkoronák alatt. A vándorok feljebb kapaszkodtak a rézsűn, hogy a magasabb növényzet eltakarja őket az esetleges kíváncsi tekintetek elől. A táj megszelídült körülöttük, s a friss erdei levegő lassan kiűzte tüdejükből a nyirkos járatok dohos emlékét.