Az Elbeszélő Falak

A csapat szinte nesztelenül haladt lefelé a kékesen derengő lépcsősoron. A puha moha minden lépést tompított, mintha a mélység maga is óvatosan fogadná őket. A parányi fénypontok, melyek a zöld szőnyegen csillogtak, hol felvillantak, hol elhalványultak, mintha a járat lélegezne körülöttük. A falakon futó finom bevésések egyre inkább kirajzolódtak, ahogy mélyebbre értek; már nem csak absztrakt minták voltak, hanem ősi, elfeledett jelenetek foszlányai, melyek egy letűnt kor harcait és szenvedéseit mesélték el.
Mirella figyelmesen pásztázta a képeket. Egyre inkább érezte, hogy ez a „Kék Fény Hívása” nem csupán egy út, hanem egy üzenet is. Ahogy egyre lejjebb jutottak, a lépcsősor hirtelen éles kanyart vett, és a fal bevésései is megváltoztak. A finom vonalak durvábbá váltak, és a képek már nem csupán elmosódott harcokat ábrázoltak, hanem élesebb, sokkolóbb látomásokat mutattak.
Egy hatalmas, gőgös uraságot vázoltak fel, amint a mezőkön dolgozó parasztokat sanyargatja, elrabolja tőlük a termést, és gúnyos mosollyal nézi végig szenvedésüket. A kékes fény is mintha árnyékosabbá vált volna, ahogy ezek a fájdalmas jelenetek kirajzolódtak a szemük előtt. Mirella arca megfeszült. A remény, ami eddig vezette őket, most átadta helyét egy ismerős, maró érzésnek.
„Ez megint az” – morogta halkan, szeme összeszűkült a haragtól. Bandi ökölbe szorította a kezét. „Mindig ugyanaz a történet! Csak a szereplők változnak!” – fújta ki a levegőt dühösen. Az idős asszony szorosabban fogta Mirella karját, arcán szintén az elégedetlenség jelei mutatkoztak. Borda pedig, szokásához híven, mély, figyelmeztető morgást hallatott, mely betöltötte a járat csendjét.
A Kékes Ösvény Fordulata nem egy fizikai akadály volt, hanem egy felismerés: az elnyomás története még a föld alatt, a régmúlt idők emlékeiben is kísértette őket, éppúgy, ahogy a felszínen, a jelenben. A lépcső tovább vezetett, de a kezdeti derűs remény helyét most a düh és az elszántság vette át.