Átkelés a hűvös habokon

A patakmeder hűvös párája már méterekkel a gázló előtt elérte a szekeret. A szürkék bizonytalankodás nélkül léptek a sekély mederbe, pataik megszokott ütemben pattogtak a lekerekített, mohás köveken. A hűvös víz fröccsenve csapódott a küllőknek, s a nehéz kordé lassan, egyenletesen vágott át a szelíd sodráson.
Mirella óvatosan hátrapillantott a ködbe vesző falu irányába. Senki sem követte őket, a túlparti sűrű füzes pedig barátságos, védelmező árnyékot kínált. Ahogy a szekér közepe el érte a meder legmélyebb pontját, Borda egy pillanatra lazított a gyeplőn, s hagyta, hogy a lovak belekortyoljanak a kristálytiszta, friss vízbe.
– Szerencsénk volt – mormolta Borda fojtott hangon, miközben gyanakvó szemei a túlparti bokrokat pásztázták. – A falusiak még az igazak álmát aludják.
– Vagy csak túl bölcsek ahhoz, hogy a hajnali nyirkosságban kószáljanak – jegyezte meg Mirella könnyedén, s lazított a nyakára tekert kenderkendőn.
A kordé zökkenve kapaszkodott fel a túlsó, homokos zátonyra. A lovak megrázták magukat, a kerekekről csöpögő víz pedig apró barázdákat hagyott a száraz porszegélyen. A hegyi útelágazás már karnyújtásnyira volt tőlük, s a felkelő nap első erőtlen sugarai lassan bontogatni kezdték a tájra telepedett ködfüggönyt.