Átkelés a hegyi patakon

A fenyőfák törzsei mögött végre kirajzolódott a füves lapály. A csúszós tűleveleken megtett utolsó bizonytalan lépések után a kis csapat megkönnyebbülten ért le a csobogó hegyi patak partjára. A kristálytiszta víz sima, szürke kavicsok felett sietett a völgy felé, kellemes hűvösséget árasztva a fák közötti melegben.
Borda nem teketóriázott sokat: odaóvakodott a vízszélhez, letérpelt a szárazabb kövekre, és tenyérrel merített a frissítő italból.
– Víz! Végre igazi, tiszta víz! – mondta halkan, miközben megkönnyebbülten végigtörölte nedves arcát.
Az idős asszony óvatosan leereszkedett egy lapos, mohapárnás sziklára, s hálásan megtámasztotta elfáradt lábait. Bandi eközben kényelmes gázlót keresve kémlelte a szemközti partot. A víz itt nem tűnt mélynek, alig érhetett bokáig, ám a mederben fekvő kövek csalókán csúszósnak látszottak. A túlsó oldalon a napfénytől aranyló vadvirágos rét nyújtózott a távolba, nyílt és biztonságos utat ígérve.
– Pihenjünk egy keveset, amíg kifújom magam – kérlelte az idős asszony, miközben óvatosan megmártotta ujjait a hűvös habokban. – A meredek lejtő alaposan kikezdte a térdemet.
Bandi bólintott, bár tekintete még egyszer utoljára feszülten kutatta a fák közötti mély árnyakat. Borda már a patak legkeskenyebb részét vizsgálta, hogy megtalálja a legbiztonságosabb gázlót az átkeléshez.