A fenyőtűs lejtő

A szúrós kökénybokrok lassan átadták helyüket a magasba nyúló, illatos fenyőfáknak. Az ösvény egyre meredekebbé vált, s a talaj alattuk puha, ám csalóka fenyőtűszőnyeggé változott. Borda ment legelöl, óvatosan tesztelve minden lépést a csizmája orrával. Bár a sötét járatok nyomasztó világa már mögöttük volt, a sűrűsödő lombkorona által vetett mély árnyékok még mindig óvatosságra intették a társaságot.
– Vigyázat, ez a réteg csúszik! – suttogta Borda feszülten, s óvatosan hátrapillantott.
Bandi megragadta az idős asszony karját, aki szorosan a botjára támaszkodva haladt előre. Minden egyes száraz ág reccsenésére összerezzentek, ám a napfény itt-ott mégis áttörte a fenyőágak hálóját, meleg aranycsíkokat festve a mohás kövekre.
A lejtő aljában halk csobogás ütötte meg a fülüket: egy keskeny hegyi patak kanyargott a fenyves szélén, amely kristálytiszta vizével frissességet ígért. Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, látva, hogy a meredek terep lassan megszelídül, és az erdő széli tisztás már alig néhány lépésnyire van tőlük.
Bandi bizakodóan tekintett körbe. A fenyves hűs árnyéka nem fenyegetést jelentett, hanem menedéket, amely végleg elfedte nyomukat a hegy gyomrában hagyott megpróbáltatások után.