Átkelés a borostyán kapuig

A kijelölt irány felé egy meglehetősen keskeny, természetes kőhíd nyúlt el a tátongó mélység felett. Az aranyló, meleg pára lentről feláramolva simogatta az arcukat, de a látvány még így is szédítő volt.
– Nem fogok ebben a nyomorult lyukban lezuhanni valami ócska rajzolat miatt! – morogta dühösen az idős asszony, miközben görcsösen markolta meg a legközelebbi sziklakiszögellést.
– Akkor kevesebbet jártasd a szádat, s szedd a lábad! – vágta rá Bandi élesen, miközben feszülten próbált egyensúlyozni a peremen.
Borda egyetlen szót sem vesztegetett a vitára: komor arccal, szorosan Mirella mögött lépkedett, készen arra, hogy azonnal megragadja a lányt, ha megbillenne. A csapat libasorban, egymást követve kelt át a szakadék felett, miközben alattuk a folyékony aranyként lüktető erek fénye vöröses borostyánra festette a barlangfalakat.
Amikor átértek a túloldali sziklaerkélyre, egy hatalmas, zárt kőkapu állta útjukat. A kapu közepén egy tenyérnyi, vésett borostyán szimbólum ragyogott fel, mintha válaszolt volna a megérkezésükre.
Mirella türelmetlenül lépett a kapuhoz, s határozott mozdulattal rányomta a tenyerét a meleg borostyánkövekre. A szerkezet halk kattanással engedett, s a súlyos kőlapok morgással gördültek félre, feltárva előttük a hegy mélyébe vezető újabb folyosót.