Mirella és az ekhós szekér · Mirella
Árnyak a tisztáson
A levegő egyre nehezebbé vált, vastag volt a mocsár nedvességétől és a kimondatlan rettegéstől. Borda halk nyüszítése áthatolt a sás susogásán, jelezve, hogy a behatolók már szinte karnyújtásnyira vannak. Mirella szemei a ködbe meredtek, ahol a holdfény néha megcsillant egy-egy formán, majd újra elnyelte azokat. Az idős asszony remegett mellette, szorosan kapaszkodott a köpenyébe, mintha az anyag menedéket nyújthatna a láthatatlan veszély elől. Bandi mereven bámult előre, tekintete üres volt a félelemtől.
Aztán hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, három árnyalak vált ki a gomolygó párafüggönyből. Magas, vékony figurák voltak, mozdulataik lassan, méltóságteljesen követték egymást, szinte úsztak a levegőben. Ruházatuk sötét volt, rongyos, mintha maga a mocsár nyelte volna el és köpte volna ki őket. Arcukat a mélyen ülő kapucnik árnyékolták, így csak a pislákoló holdsugárban felvillanó, halványan csillogó szempárokat lehetett kivenni. Nem beszéltek, nem siettek, csupán haladtak, egyenesen a bükkfa felé, mintha pontosan tudták volna, hová tartanak.
Mirella szíve a torkában dobogott, de igyekezett megőrizni a hidegvérét. Borda halk morgása egyre mélyebb és erőteljesebb lett, ahogy a figurák közelebb értek. A kutya minden porcikája megfeszült, készen arra, hogy védelmezze a társaságot. Mirella a kezével nyugtatta, halkan súgva: „Csend, Borda, még nem.” Tudta, hogy a hirtelen mozdulat csak felhívná rájuk a figyelmet. Most az volt a legfontosabb, hogy észrevétlenek maradjanak, ameddig csak lehet.
Az egyik árnyalak megállt. Nem közvetlenül előttük, hanem alig tíz lépésre, a tisztás közepén. Fejét lassan oldalra billentette, mintha hallgatózna, vagy a levegőben szagolna. A másik kettő is megállt, mintha egy láthatatlan parancsnak engedelmeskednének. Mirella összeszorította a fogát, érezte, ahogy a vérkeringése felgyorsul. A kőlap, a kemence füstje, minden korábbi aggodalom eltörpült e pillanatnyi, dermesztő csendben. Csak a szívverését hallotta, és Borda szapora, feszült lihegését.
A csend percekig tartott, vagy talán csak másodpercekig, de örökkévalóságnak tűnt. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, mint egy láthatatlan, húron pendülő rezgést. Bandi szemei könnyesek lettek a félelemtől, az idős asszony pedig még jobban összekucorodott, mintha a teljes eltűnést remélné. Mirella lassan körbepillantott, menekülési utat keresve, de a köd mindent elnyelt. A bükkfa árnyai most már nem védelmeztek, hanem fogságba ejtették őket.
Hirtelen az egyik alak karját felemelte, ujjaival a levegőben tapogatózott, mintha valami láthatatlant keresne. Nem rájuk mutatott, hanem kissé jobbra, abba az irányba, ahol a mocsár mélyebb, ismeretlenebb része húzódott. A mozdulat nem volt agresszív, inkább kutató, de Mirella minden idegszála jelezte, hogy ez a „kutatás” nekik szól. A fenyegetés valóságosabb volt, mint valaha, és a mocsár ébredése már nem csak hangok és sejtelmek formájában jelentkezett.
Aztán hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, három árnyalak vált ki a gomolygó párafüggönyből. Magas, vékony figurák voltak, mozdulataik lassan, méltóságteljesen követték egymást, szinte úsztak a levegőben. Ruházatuk sötét volt, rongyos, mintha maga a mocsár nyelte volna el és köpte volna ki őket. Arcukat a mélyen ülő kapucnik árnyékolták, így csak a pislákoló holdsugárban felvillanó, halványan csillogó szempárokat lehetett kivenni. Nem beszéltek, nem siettek, csupán haladtak, egyenesen a bükkfa felé, mintha pontosan tudták volna, hová tartanak.
Mirella szíve a torkában dobogott, de igyekezett megőrizni a hidegvérét. Borda halk morgása egyre mélyebb és erőteljesebb lett, ahogy a figurák közelebb értek. A kutya minden porcikája megfeszült, készen arra, hogy védelmezze a társaságot. Mirella a kezével nyugtatta, halkan súgva: „Csend, Borda, még nem.” Tudta, hogy a hirtelen mozdulat csak felhívná rájuk a figyelmet. Most az volt a legfontosabb, hogy észrevétlenek maradjanak, ameddig csak lehet.
Az egyik árnyalak megállt. Nem közvetlenül előttük, hanem alig tíz lépésre, a tisztás közepén. Fejét lassan oldalra billentette, mintha hallgatózna, vagy a levegőben szagolna. A másik kettő is megállt, mintha egy láthatatlan parancsnak engedelmeskednének. Mirella összeszorította a fogát, érezte, ahogy a vérkeringése felgyorsul. A kőlap, a kemence füstje, minden korábbi aggodalom eltörpült e pillanatnyi, dermesztő csendben. Csak a szívverését hallotta, és Borda szapora, feszült lihegését.
A csend percekig tartott, vagy talán csak másodpercekig, de örökkévalóságnak tűnt. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, mint egy láthatatlan, húron pendülő rezgést. Bandi szemei könnyesek lettek a félelemtől, az idős asszony pedig még jobban összekucorodott, mintha a teljes eltűnést remélné. Mirella lassan körbepillantott, menekülési utat keresve, de a köd mindent elnyelt. A bükkfa árnyai most már nem védelmeztek, hanem fogságba ejtették őket.
Hirtelen az egyik alak karját felemelte, ujjaival a levegőben tapogatózott, mintha valami láthatatlant keresne. Nem rájuk mutatott, hanem kissé jobbra, abba az irányba, ahol a mocsár mélyebb, ismeretlenebb része húzódott. A mozdulat nem volt agresszív, inkább kutató, de Mirella minden idegszála jelezte, hogy ez a „kutatás” nekik szól. A fenyegetés valóságosabb volt, mint valaha, és a mocsár ébredése már nem csak hangok és sejtelmek formájában jelentkezett.
Ebben a részben
Szereplők
- bandi
- borda
- idos-asszony
- mirella
Helyszín
- bukkfa-tove
- mocsár
- tisztás széle
Előző jelenet szereplői
- bandi
- borda
- idos-asszony
- mirella
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.