Mirella és az ekhós szekér · Mirella
A tapogatózó árnyék
Az árnyalak felemelt karja, a mutató ujj – nem rájuk szegeződött, hanem a mocsár mélyebb részei felé, ahol a köd még sűrűbb fátylat szőtt a fák köré. Mirella szívében egy pillanatra felvillant a remény: talán nem őket keresik. De ez a gondolat azonnal el is illant, ahogy az alak ujjaival tovább tapogatózott a levegőben, mintha egy láthatatlan, de mégis érezhető illatot vagy rezgést próbálna követni.
Bandi egy alig hallható, fojtott nyögéssel kapaszkodott az idős asszony ruhájába, aki maga is reszketett a bükkfa törzsének támaszkodva. Borda feszült lihegése még mindig elnyomta Mirella saját szívverését, de a kutya most nem morgott, csak mereven bámulta az árnyakat. Mirella lassan, szinte észrevétlenül lecsúsztatta a kezét Borda fejéről a nyakára, készen arra, hogy a legkisebb rezdüléssel is irányítani tudja, ha menekülniük kell.
A csend ismét rájuk telepedett, súlyosabb volt, mint korábban bármikor. Az árnyalakok mozdulatlanul álltak, mintha a mocsár maga nyelte volna el a hangjukat, gondolataikat. Csak a köd mozgott körülöttük, és a fák ágain megülő harmatcseppek halk koppanása hallatszott néha. Mirella mindent megtett, hogy a tekintete ne legyen túl merev, ne árulja el őket. Azt remélte, hogy a bükkfa sűrű ágai és a mögöttük elterülő sötét semmi elég rejtekhelyet biztosít.
De az egyik árnyalak ismét mozdult. Ezúttal lassan, alig észrevehetően, de elindult. Nem a mocsár mélye felé, ahová korábban mutatott, hanem kissé balra, a bükkfa szélétől nem messze, mintha egy széles ívet akarna leírni. A másik kettő követte, ugyanolyan lassú, méltóságteljes léptekkel. Nem siettek, nem rohantak, csupán haladtak, mint a végzet, ami elkerülhetetlenül közeledik. Mirella tudta, hogy ha ez így folytatódik, hamarosan rátalálnak a rejtekhelyükre. A mocsár suttogása most már nem csak fenyegetés volt, hanem konkrét léptek hangja. A bükkfa töve már nem volt menedék, hanem a csapda szűkülő köre.
Bandi egy alig hallható, fojtott nyögéssel kapaszkodott az idős asszony ruhájába, aki maga is reszketett a bükkfa törzsének támaszkodva. Borda feszült lihegése még mindig elnyomta Mirella saját szívverését, de a kutya most nem morgott, csak mereven bámulta az árnyakat. Mirella lassan, szinte észrevétlenül lecsúsztatta a kezét Borda fejéről a nyakára, készen arra, hogy a legkisebb rezdüléssel is irányítani tudja, ha menekülniük kell.
A csend ismét rájuk telepedett, súlyosabb volt, mint korábban bármikor. Az árnyalakok mozdulatlanul álltak, mintha a mocsár maga nyelte volna el a hangjukat, gondolataikat. Csak a köd mozgott körülöttük, és a fák ágain megülő harmatcseppek halk koppanása hallatszott néha. Mirella mindent megtett, hogy a tekintete ne legyen túl merev, ne árulja el őket. Azt remélte, hogy a bükkfa sűrű ágai és a mögöttük elterülő sötét semmi elég rejtekhelyet biztosít.
De az egyik árnyalak ismét mozdult. Ezúttal lassan, alig észrevehetően, de elindult. Nem a mocsár mélye felé, ahová korábban mutatott, hanem kissé balra, a bükkfa szélétől nem messze, mintha egy széles ívet akarna leírni. A másik kettő követte, ugyanolyan lassú, méltóságteljes léptekkel. Nem siettek, nem rohantak, csupán haladtak, mint a végzet, ami elkerülhetetlenül közeledik. Mirella tudta, hogy ha ez így folytatódik, hamarosan rátalálnak a rejtekhelyükre. A mocsár suttogása most már nem csak fenyegetés volt, hanem konkrét léptek hangja. A bükkfa töve már nem volt menedék, hanem a csapda szűkülő köre.
Ebben a részben
Szereplők
- bandi
- borda
- idos-asszony
- mirella
Helyszín
- bukkfa-tove
- mocsár
- tisztás széle
Előző jelenet szereplői
- bandi
- borda
- idos-asszony
- mirella
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.