A zöldellő dombhát ösvényén

A fűzfák hűs lombja alatt töltött pár pillanatnyi pihenő gyorsan visszahozta a társaság erejét. Bandi igazított egyet a vállán fityegő tarisznyán, majd a lankás domboldal felé mutató, alig látható ösvényre nézett. A patak csobogása már csak halk mormolásként kísérte őket, ahogy maguk mögött hagyták a nedves kavicságyat.
Az idős asszony megigazította kendőjét, s hálás mosollyal pillantott a fiatalemberre. A friss szellő vadvirágok és száradó fű illatát hozta a közeli mezők felől, ami meglepően felüdítette a gyaloglásban elfáradt vándort. Nem volt kérdés, hogy haladniuk kell tovább, mielőtt a nap túlságosan magasra hág az égen.
Borda, a fekete eb, büszkén az élre állt. Fülét hegyezve, orrát a földhöz közel tartva szimatolta ki a legbiztonságosabb csapást a bokrok között. Egy apró ösvény kanyargott fel a zöldellő dombhátra, amelyet nyilvánvalóan legelésző nyájak koptattak puhára az idők során.
– Erre könnyebb lesz a járás, néném – mondta Bandi szelíden, miközben karját nyújtotta a meredekebb szakasz előtt.
Lépteik alatt halkan susogott a fű, ahogy fokozatosan emelkedtek a völgy fölé. Ahogy egyre feljebb értek, a patakmeder csillogó ezüstcsíkká törpült mögöttük, a kilátás pedig szélesre tárult a napfényben fürdő vidékre. A kezdeti óvatosságot felváltotta a megkönnyebbülés és az úti cél felé hajtó kíváncsiság.