A völgyi menedék felé

Bandi hunyorogva tekintett körbe a lankás domboldalon. A hegy sötét gyomra után a szikrázó napsütés szinte elvakította a szemét, ám a kellemes meleg gyorsan elűzte a hideg járatok nyomasztó emlékét. A fiú tenyerében még mindig ott lapult a rézkulcs, melynek hűvös féme emlékeztette arra a bonyolult szerkezetre, amely átsegítette őket a veszélyen.
– Tényleg kijutottunk? – suttogta az idős asszony megtörten. Megállt az ösvény szélén, s remegő térdekkel rogyott le a selymes fűbe. Hálásan nézett fel Bandira, aki gondoskodóan állt mellette, figyelve az asszony minden rezdülését.
Borda azonban egyetlen pillanatra sem engedte el magát. Szoros, feszült fogással tartotta fegyverét, s gyanakvóan kémlelte a füves lejtőket meg a távoli hegygerincet.
– Ne dőljünk hátra! – sziszegte halkan Borda, miközben minden apró neszt figyelmesen hallgatott. – A nyílt terep veszélyes. A hegy gyomrát magunk mögött hagytuk, de a veszély nem múlt el nyomtalanul.
Bandi bólintott, majd a völgy aljában sűrűsödő fák felé mutatott.
– Ott lent, a bükkfa árnyékában megpihenhetünk. A lombozat elrejt minket a kíváncsi tekintetek elől – mondta halkan.
Gyengéden segített felállni az idős asszonynak, s a szorongó kis csapat óvatos léptekkel elindult a lankás ösvényen a védelmet nyújtó erdei fák felé.