A völgybéli út nyomában

Bandi újra előhúzta a tarisznyájából az elszíneződött rajzot, s a vakító napfény felé fordítva tanulmányozta a halvány vonalakat. A térkép sárgult papírján finom tussal rajzolt kanyarulat jelölte a hegyoldalból lefutó ösvényt, amely a lenti fák tövében futó patak felé vezetett.
— Ha a rajz nem csap be bennünket, oda lent egy gázló vár ránk — mutatott a völgy aljában zöldellő erdősáv felé Bandi. — És ami a legszebb az egészben: magunk mögött hagytuk a sziklás nyirkosságot.
Borda elégedetten bólintott, s óvatosan megindult a harmatos fűben. Botjával kíméletesen kipróbálta minden lépés előtt a talajt, nehogy a meglazult kövek megtréfálják őket a meredekebb szakaszon. Az idős asszony szorosan mögötte haladt, s bár a lábai még fáradtak voltak a föld alatti vándorlástól, arca kisimult a kellemes, simogató melegben.
Ahogy leereszkedtek a lankás domboldalon, a sziklás sűrű növényzet lassan szelídebbé vált. A csipkebokrok között egy régen használt, ám még mindig jól kivehető csapás bukkant elő. A levegőben mezei virágok illata keveredett a távoli víz hűs párájával. Bandi bizakodva intett a többieknek: a nyomasztó falak után a nyílt táj végre biztonságos haladást ígért, s a kis csapat megújult erővel lépdelt a patakmeder felé.