A völgybéli malom kapujában

A leereszkedés végén a fák lombkoronája hirtelen megnyílt, s a vándorok előtt kirajzolódott a völgy aljában meghúzódó, régi malom fagerendás épülete. A patak habzó vize vidáman csörgedezett a rozsdásodó vízikerék mellett, friss, nedves mohaillattal töltve meg a völgybéli levegőt. Az idős asszony megkönnyebbülten fújtatott egyet, ahogy botjára támaszkodva megállt a selymes fűvel borított patakparton.
Bandi a patakmeder széléhez lépett, ahol a víztől simára csiszolt kövek között megpillantotta a malomárok egykori gátját. Borda megelőzte őt a felderítésben: a part menti öreg tölgyfa törzsénél egy gondosan felhalmozott kőgúlát talált, melynek felső lapjába ugyanazt a spirális mintát véste valaki, mint amit a tisztás kőpadjánál láttak.
— Nincs kétségem felőle, hogy a helyes ösvényt járjuk — mondta Borda könnyed mosollyal, miközben óvatosan végigsimította a kövek felületét. — A jelzés egyértelműen a malom elhagyatott kapuja felé mutat.
Az idős asszony mosolyogva csatlakozott hozzájuk, elégedetten konstatálva, hogy a megpróbáltatások ellenére a szerencse továbbra is velük tart. Bandi intett a társainak, s a kis csapat magabiztos léptekkel indult meg a malom nyitott bejárata felé, ahol a napsütötte udvar biztonságos menedéket ígért a további útra.