A völgy melege

A szekér mélyéről a finom gyapjútakarók mellett hamarosan előkerültek a gondosan szalmába ágyazott kis üvegcsék is. Borda csendes, szinte nesztelen mozdulatokkal segített lepakolni a nehezebb bálákat, miközben éber szemmel tartotta a szegénytelep homályos utcácskáját. A nyomorúságos vályogházakból egymás után léptek elő a didergő gyerekek és a meggyötört öregek. Óvatosan közeledtek, mintha még mindig attól tartanának, hogy az ispán hajdúi toppannak eléjük a sötétből.
– Ebből a szirupból csupán két csepp kell a kicsik teájába, ha gyötri őket a köhögés – igazította el Mirella az egyik fiatal édesanyát, miközben a nő hálásan szorította magához a puha, meleg gyapjút. – Ez a zöldes kenőcs pedig a didergő ízületekre való. Csodákra képes, ha a nyirkos éjszakai köd megüli az ember csontjait.
Egy megilletődött kisfiú félénken lépett a szekér mellé, és egy még gőzölgő, héjában sült krumplit nyújtott fel Mirellának.
– Látod, Borda? Mondtam én, hogy a sült krumpli illata sosem csap be – kacsintott a nő a hallgatag társára, majd átvette a szerény ajándékot, és jóízűen beleharapott.
Borda a bajsza alatt elfojtott egy félmosolyt, miközben az utolsó üvegcse orvosságot is átadta a telep öregének. A szekér rejtett zugai kiürültek, s a völgy mélyén ezen az éjszakán végre megszűnt a fojtogató hideg. Mielőtt a hajnal eljött volna, a két vándor a házak mögötti csendes liget felé terelte a lovat, hogy pihenjenek egy keveset.