Mirella és az ekhós szekér · Mirella
A vízesés éneke
A zúgás a távoli morajból lassan, de annál határozottabban nőtt egy pulzáló, dobogó hangzavarrá, ami már nem csupán a levegőben, hanem a csontjaikban is érezhető volt. Borda, fáklyáját egyre magasabbra tartva, lassított, és a falra vetülő árnyékok valami hatalmas, mozgó szerkezet körvonalait kezdték felvenni. Bandi tágra nyílt szemmel lépdelt mellette, szája kissé elnyílt a csodálkozástól és az izgalomtól. Az idős asszony csendesen, de eltántoríthatatlanul követte őket, tekintete a sötétbe meredt, mintha ő már régóta ismerné ezt a helyet.
A spirális lépcső hirtelen kiszélesedett, egy tágasabb üregbe vezetve őket. Itt már nemcsak a friss levegő áramlott, hanem a levegőben lévő vízpára finom, hűs permete is. A zúgás forrása immár egyértelmű volt: előttük, a barlang falába vájva, egy hatalmas, föld alatti vízesés dübörgött, melynek vize egy mély, sötét tavat táplált. A fáklya fénye megcsillant a vízcseppeken, apró, táncoló szivárványokat festve a nedves kőre.
A vízesés keltette zaj ellenére a hely nem tűnt fenyegetőnek. Inkább egyfajta ősi, természetes erővel ruházta fel a barlangot, ami valahogy mégis békét árasztott. A tótól balra, a nedves fal tövében, a fáklya fénye egy félig ledőlt, mohás kőkunyhó körvonalait rajzolta ki. Mintha valaki szándékosan építette volna ide, hogy az utazók menedékre találjanak.
Borda előre intett, tekintete a kunyhóra tapadt. Az idős asszony bólintott, megerősítve a cselekedet helyességét. Bandi pedig, szívében a remény új hullámával, a friss levegő és a vízesés zenéje kíséretében követte őket a kőépítmény felé. A fáradtságuk elszállt, helyét a felfedezés izgalma vette át, és egy érzés, hogy megérkeztek valahová, ahol a friss levegő útja végre otthonra lel. A kunyhó hívogatóan állt a félhomályban, ígéretet téve egy rövid pihenőre, mielőtt a titokzatos mélység felfedezése folytatódna.
A spirális lépcső hirtelen kiszélesedett, egy tágasabb üregbe vezetve őket. Itt már nemcsak a friss levegő áramlott, hanem a levegőben lévő vízpára finom, hűs permete is. A zúgás forrása immár egyértelmű volt: előttük, a barlang falába vájva, egy hatalmas, föld alatti vízesés dübörgött, melynek vize egy mély, sötét tavat táplált. A fáklya fénye megcsillant a vízcseppeken, apró, táncoló szivárványokat festve a nedves kőre.
A vízesés keltette zaj ellenére a hely nem tűnt fenyegetőnek. Inkább egyfajta ősi, természetes erővel ruházta fel a barlangot, ami valahogy mégis békét árasztott. A tótól balra, a nedves fal tövében, a fáklya fénye egy félig ledőlt, mohás kőkunyhó körvonalait rajzolta ki. Mintha valaki szándékosan építette volna ide, hogy az utazók menedékre találjanak.
Borda előre intett, tekintete a kunyhóra tapadt. Az idős asszony bólintott, megerősítve a cselekedet helyességét. Bandi pedig, szívében a remény új hullámával, a friss levegő és a vízesés zenéje kíséretében követte őket a kőépítmény felé. A fáradtságuk elszállt, helyét a felfedezés izgalma vette át, és egy érzés, hogy megérkeztek valahová, ahol a friss levegő útja végre otthonra lel. A kunyhó hívogatóan állt a félhomályban, ígéretet téve egy rövid pihenőre, mielőtt a titokzatos mélység felfedezése folytatódna.
Ebben a részben
Szereplők
- bandi
- borda
- idos-asszony
Helyszín
- barlang
- kőkunyhó
Előző jelenet szereplői
- bandi
- borda
- idos-asszony
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.