A vasalt tölgyfa ajtó

A kék fénysáv engedelmesen mutatta az utat a gőzölgő, kellemesen meleg folyosón. A csapat óvatosan, de növekvő kíváncsisággal követte a padozaton derengő vonalat. Borda lépkedett elöl, feszült figyelemmel pásztázva a kanyargó járatot, miközben az idős asszony és Bandi egymás szavába vágva halkan találgatták, mi várhatja őket a következő kanyar után. A fűtött falak mélyéből halk kattogás hallatszott, mintha az egész építmény egyetlen hatalmas, láthatatlan óraszerkezetként ketyegne.
Ahogy haladtak előre, a kékes derengés fokozatosan felerősödött, s a járat végül egy boltíves mélyedésbe torkollott. Ott, a falba illesztve egy masszív, vasalt tölgyfa ajtó magasodott előttük. A sötét, kemény fát súlyos pántok és kovácsoltvas pikkelyek erősítették meg, mintha az építmény nem csupán elzárni akarna valamit, hanem megvédeni a mögötte lapuló értékes titkokat.
Bandi megállt a küszöb előtt, és elismerően füttyentett a vaskos vasalatok láttán. Az idős asszony közelebb lépett, majd finoman megérintette a durva felületű fát, amelyből kellemes melegség áradott.
– Úgy tűnik, a szerkezet nem adja ingyen a bejutást – jegyezte meg halkan Borda, miközben tenyerét a vasalt deszkákra fektette, próbálgatva azok szilárdságát. A záróreteszen ugyanis nem látszott hagyományos kulcslyuk, csak egy újabb apró mélyedés.