A vándorló fények ösvényén

A falon felparázsló jelek apró, aranyszínű csillagokként kezdtek vándorolni a kőfelületen, mintha egy láthatatlan kéz rajzolta volna meg a továbbvezető ösvényt. Borda halkan felhorkantott, majd óvatosan megszaglászta a padlón végigfutó fénytörést, de amikor meggyőződött róla, hogy a varázslat nem perzseli a mancsát, bízva indult meg a sor élén.
– Úgy tűnik, ez a sárgaréz csoda nemcsak szimbólumokat morzsol, de még útbaigazítást is ad – jegyezte meg Bandi derűsen, miközben óvatosan követni kezdte a kutya puha lépteit. Az idős asszony megkönnyebbült mosollyal csatlakozott hozzájuk; a felizzó jelekből áradó finom forróság még a fáradság utolsó nyomait is elűzte a lábából.
Mirella elégedetten kattintotta vissza a rézoszlop kis rekeszét, s egy pillanatra még végigsimított a csiszolt peremen. Szerette, ha a dolgok óramű pontossággal működnek, különösen, ha a szerkezet szófogadóan engedelmeskedik. A kis csapat maga mögött hagyta a keskeny folyosó szűkös falait, és a vándorló fénycsíkokat követve egy tágasabb, boltíves kapu elé érkezett, ahol a levegőben már egy újabb, mélyről jövő szerkezet halk, ritmikus ketyegése visszhangzott.