A vadvirágos mezőn

A napsütötte rét zöld fűtengere kellemes melegséggel fogadta a hűvös patakból kilépő vándorokat. Borda elégedetten horkantott egyet, majd jó alaposan megrázta magát, miközben a száradó nadrágszárára pillantott. A fenyves sötét árnyai és a csúszós kövek próbája után a nyílt mező szinte hívogatóan terült el előttük, tele vadvirágokkal s a nyári szellő selymes suhogásával.
– Hál’ Istennek, legalább a szoknyám alja megszárad, mielőtt elérnénk a köveket – mosolyodott el az idős asszony, s megállt egy pillanatra, hogy megtörölje a homlokát a kendője csücskével. Bandi készségesen nyújtotta felé a kulacsot, odafigyelve minden mozdulatára.
– Csak lassan, néném, most már nem hajt a tatár. A puha gyep szinte maga viszi a lábunkat – mondta a legény biztatóan, miközben tekintetével a rét túloldalán emelkedő dombhátat kémlelte.
Az ösvény a magas szálfű között kanyargott tovább a domboldal felé. Borda haladt az élen, meg-megállva, hogy felmérje a terepet, s vigyázó tekintettel kísérte a két társát. A patak csobogása lassan elhalkult a hátuk mögött, átadva helyét a tücskök vidám muzsikájának és a lágy, cirógató melegnek.