A térkép mutatta ösvény

A kék fénysugarak a mennyezeti mintázatból lassan a sziklaerkély túlsó szélére vetültek, ahol egy szűk, lefelé kanyargó átjáró száját világították meg. A zengő vibrálás mintha éppen abból a sötét nyílásból hullámzott volna elő, láthatatlan kötelékként vonzva a lépteiket a hegy gyomra felé.
– Arra mutat a fény, nincs mire várni – jelentette ki Mirella, és megfontolt, mégis magabiztos léptekkel elindult a fal mentén. Csalhatatlan ösztöne azt súgta, hogy a megelevenedett térkép nem marad örökké nyitva előttük, és a hegy türelme sem végtelen.
Bandi óvatosan közelebb osonva pillantott le a tátongó mélységbe, ahová a kékes fényvonalak futottak.
– Ez még meredekebb, mint a fenti lépcső volt! – sziszegte, s feszülten markolta meg a szikla peremét. – Ráadásul a talpunk alatt is bizsereg a kövezet tőle.
– Akkor igyekezzünk, mielőtt alólunk is kiesik – vetette oda az idős asszony, ámbár a hangjában megbúvó bizonytalanságot aligha tudta leplezni. Megigazította vállán a rongyos kendőt, és szorosan Borda mögé húzódott.
Borda egyetlen szót sem szólt. Lépteit kimérten, szinte nesztelenül rakta, miközben elsőként lépett be a szűk átjáróba, hogy fedezze a többieket. A zengő hang itt már nem csupán a levegőben terjengett, hanem a sziklafalakból lüktetett át a csontjaikba, ahogy a mélyebb tárnák felé haladtak tovább.