A sziklás menedék

Borda vidám vakkantással haladt a csapás élén, szaglászva a fenyőtűk hűvös illatát. Bandi és az idős asszony egyenletes léptekkel követték a kutyát, s ahogy a fák sűrűje lassan megritkult, a fenyves átadta helyét a Kék Hegyek meredeken felszökő sziklafalainak. Az alkonyati szürkület gyorsan kúszott fel a völgyből, s az utolsó napsugarak narancsos-lilás árnyalatba vonták a csúcsokat.
A sziklák tövében Borda hirtelen megtorpant egy sűrű vadszőlővel és puha mohával benőtt mélyedés előtt. A kutya izgatottan szimatolt a talajhoz közel, majd farokcsóválva fordult vissza a többiek felé, mintha csak büszkén mutatná felfedezését. Bandi közelebb lépett, és óvatosan félretolta a lecsüngő indákat, amelyek mögött egy régi, kőből faragott járat bejárata bukkant elő a félhomályban.
– Ez pontosan az, amire szükségünk volt – jegyezte meg Bandi, miközben végigsimított a hűvös kőfelületen. A sziklás beugró tökéletes védelmet nyújtott a feltámadó hegyi szél ellen.
Az idős asszony megelégedve támaszkodott vándorbotjára, s elégedetten bólintott. Míg a fiú összegyűjtött egy nyaláb száraz gallyat a közelben, az asszony a szikla tövében készített kényelmes ülőhelyet. A szélvédettséget adó járat küszöbén hamarosan otthonos nyugalom telepedett a kis csapatra.