A fenyves árnyékában

Bandi elsőként lépett a vízben álló, lapos gázlókövekre, gondosan ellenőrizve mindegyik stabilitását. A kristálytiszta vízen átlátszó kavicsok csillogtak, s a patak hűvös permete kellemesen felfrissítette a kimelegedett vándorokat. Amikor a fiú elérte a meder közepét, kézségesen visszanyúlt, hogy megtámogassa az idős asszonyt, aki meglepő ruganyossággal, óvatos léptekkel követte őt a köveken. Borda egyetlen lendületes ugrással termett a túlparton, majd alaposan megrázta nedves bundáját, apró vízcsepp-záport szórva a körülötte zöldellő páfrányokra.
A túlparti ösvény már jóval meredekebben kanyargott feljebb, s hamarosan bevezette őket egy árnyas fenyves sűrűjébe. A talajt itt vastag, meleg illatú tűlevélszőnyeg borította, ami puhán nyelte el lépteik zaját. Ahogy áthaladtak az első kisebb tisztáson, a fák szálegyenes törzsei között végre közelebbről is kibukkant a Kék Hegyek sziklás vonulata, s az alkonyati fény meleg, aranyló ragyogással vonta be a csúcsokat.
– Látjátok? – mutatott felfelé Bandi, miközben újra a vállára igazította a tarisznyát. – Már nem vagyunk messze a sziklák aljától. Ha tartjuk ezt a tempót, még a teljes sötétség beállta előtt kényelmes helyet találunk az éjszakára.
Az idős asszony elégedetten bichentett, s a földről felvett egy egyenes fenyőágat, hogy vándorbotként támaszkodjon rá. A friss hegyi levegő és a közeli cél látványa szemmel láthatóan új erőt öntött a társaságba. Borda halkan felvakkantott, mintha csak egyetértene, s csóváló farokkal szaladt előre a fák közötti csapáson.