A csillogó hegyi pataknál

A lejtő csavart nyomvonala lassacskán beszűkült, ahogy a három vándor közelebb ért a völgy mélyén húzódó sűrű erdőfolthoz. A nap utolsó sugarai már csak a lombok koronáját aranyozták be, odalent a fák árnyékában hűvös, fenyőillatú levegő fogadta őket. A korábban még csak sejthető csobogás mostanra tisztán kivehető, dallamos morajlássá szelídült: a csillogó hegyi patak alig néhány lépésre tőlük futott át a simára kopott sziklák között.
Bandi megállt a part menti puha mohaszőnyegen, és elégedetten tekintett körbe. A víz kristálytisztán hömpölygött a derengő fényben, felüdülést ígérve a hosszú séta után. A fiú óvatosan leeresztette a válláról a vándortarisznyát egy lapos sziklára.
– Kortyoljunk egyet a hűs vízből, mielőtt nekivágunk a túlparti emelkedőnek – javasolta izgatottan, miközben a hegyek felé mutató ösvényt kémlelte.
Az idős asszony megigazította kendőjét, és megállt a vízparton. Fáradt arca derűsen felragyogott a patak felől érkező friss fuvallatban.
– Igazad van, Bandikám. A hegyek nem szaladnak el, egy kis pihenő mindannyiunknak jót tesz – válaszolta szelíd mosollyal. – Nézd csak Bordát, ő már fel is mérte a terepet!
A fekete kutya valóban nem teketóriázott. Éber orral körbeszaglászta a kavicsos partot, majd a sekélyebb résznél óvatosan belelépett a hűs habokba, s elégedetten inni kezdett. Megnyugtató jelenléte és a táj békéje új erőt öntött a társaságba: a túlparton már felsejlett a Kék Hegyekhez vezető végső szakasz.