A dombtetőn

Ahogy a háromfős társaság végre felért a domboldal legmagasabb pontjára, a látvány szinte elállította a lélegzetüket. A lágy, alkonyi fény aranyba vonta a távoli hegycsúcsokat, melyek most már teljes pompájukban, minden ráncukkal és völgyükkel feltárultak előttük. Alattuk, egy mélyebb, de még mindig lágyan ereszkedő völgyben, sűrű erdőfolt sötétlett, melyet egy apró, csillogó patak szelt át, mielőtt beleveszett volna a távoli fák sűrűjébe.
Bandi elégedetten bólintott, tekintetét a hegyek lábánál elterülő fennsíkra szegezve. „Ott van! Ahogy mondtam. Néhány óra járásra innen, de már tisztán látszik.” Szavai tele voltak izgalommal, mintha a távolság már nem is számítana. A remény, ami eddig csak halványan pislákolt, most lángra kapott benne.
Az idős asszony szelíden megfogta a fiú karját. „Gyönyörű. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire jutunk, Bandikám. A hegyek valóban hívnak minket, mintha régi barátok lennénk, akik régóta vártak ránk.” Hangjában egyszerre volt benne a fáradtság és a feloldozás, a hosszú út súlya és a cél közelségének könnyed öröme.
Borda, a maga néma módján, szintén érezte a változást. Orrlyukai tágra nyíltak, új illatokat szippantva be a hűvösödő levegőből. A fenyőgyanta illata most még erősebb volt, és valami más is vegyült bele – a nedves föld, a kövek, és egy távoli, ismeretlen vadrezgés, amely éberségre késztette, de nem váltott ki azonnali riadalmat. Mélyről jövő, halk morgással jelezte, hogy észlelte a változást a környezetben.
Az ösvény, mely eddig felfelé tartott, most kissé lejtős, kacskaringós úttá változott, ami a völgy felé vezetett. A mohás sziklák ritkultak, helyüket egyre inkább apró, hegyi virágok vették át, melyek a szélben táncoltak. A csapat elindult lefelé, minden lépésüket az ígéret ereje hajtotta. A dombtetőről nézve a Kék Hegyek már nem egy távoli álom voltak, hanem egy kézzelfogható cél, amelynek eléréséhez már csak egy utolsó, de annál elszántabb erőfeszítésre volt szükségük.