A sziklarésen át

A lépcsőfokok alján a kékes derengés tágasabb sziklacsarnokba torkollott. A nedves falakról halkan csöpögött a víz, a távolból pedig a szabad ég felől érkező hűvös fuvallat csiklandozta a szökevények arcát. Bandi szorosan az idős asszony szoknyájába kapaszkodott, tágra nyílt szemmel leste az árnyakat.
– Tovább? – suttogta remegő hangon Bandi.
– Tovább – bólintott Mirella, miközben szorosan a kebeléhez ölelte a felbecsülhetetlen értékű pergameneket. – Ez az út kivezet a birtokról.
Borda hátrapillantott a lépcső sötétjébe. Széles vállával elállta a keskeny járatot, fülelve a fentről esetleg érkező neszekre, de egyelőre néma csend honolt a föld alatt. Az idős asszony halkan fohászkodott, óvatosan lépkedve a síkos köveken.
A csarnok túlsó felén a sziklafal természetes repedést alkotott, amelyen át már felsejlett a holdfényben fürdő kinti erdei ösvény. A szabadság alig karnyújtásnyira volt tóluk, ám a kivezető szűk járatot egy súlyos vasrács reteszelte el.
– Zárva van... – nyögte ki Borda fojtott dühhel.
Mirella azonban nem vesztette el a fejét. A lajstrom szélén lévő apró, karcolt jelzésre pillantott, majd a sziklafal rejtett mélyedésébe nyúlt. A nála lévő rézkulcs itt is csodát tett: a falba épített szerkezet halk kattanással engedte el a vasrács nyelveit, utat nyitva a csillagos éjszakába.