A szellős sziklakert küszöbén

A forgó kőgömb hűvös suhogását maguk mögött hagyva a kis csapat belépett a kiszélesedő sziklaöbölbe. A friss légáramlat nem csupán a port söpörte el az útjukból, hanem egyenesen felfelé, egy enyhén emelkedő, simára csiszolt kőlépcsősor felé terelte őket. A falak mentén keskeny, sárgarézzel bélelt vájatok futottak, amelyekben tiszta víz csordogált halk csobogással, felfrissítve a járat levegőjét.
– Itt már szinte érezni a külvilágot – mondta Bandi halkan, s óvatosan kipillantott Borda széles válla mögül. – A huzat egyre erősebb, és a szagok is megváltoztak.
Borda szótlanul bólintott, majd fokozott éberséggel lépett az első lépcsőfokra. Óvatosan kémlelte a lépcső tetején derengő körvonalakat, miközben lépteit figyelmesen kimérte. Az idős asszony az egyik rézszegélyű vájat fölé hajolt, s hűsítő vízzel mosta meg az arcát. A folyadék tisztasága és a járatból áradó természetes növényillat megnyugtatóan hatott feszült idegeikre.
Ahogy feljebb értek a lépcsősoron, a szűk mennyezet váratlanul magasba szökött. A sziklahasadékok közül halk madárcsicsergés és halvány, természetes nappali fény szűrődött le hozzájuk. Nem sötét csapdába, hanem a hegy gyomrában rejtőző, szellős sziklakert küszöbére érkeztek. Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, és biztatóan bólintott társainak.