A szederjesen túl

A szederjes sűrűjében tüskék kapdostak a vándorok ruhájába, mintha maga a bozót próbálná feltartóztatni őket. Bandi egy vastag faággal óvatosan hajtotta félre a szúrós indákat, miközben ijedt pillantásokat vetett a magasba törő cserjék közé. A félelem gombóca még ott ült a torkában, de a túlparti kőjelzés emléke erőt adott a továbblépéshez.
– Csak lassan, néném! – suttogta hátra Bandi szaggatottan. – Figyelje a lába elé kerülő gyökereket!
Az idős asszony reszkető kézzel kapaszkodott a fiatalabb férfi karjába. Bár a szíve szaporán vert a riadalomtól, tekintetében némi megkönnyebbülés csillant fel, ahogy a meleg napsugarak végre elérték az arcát.
– A jó ég óvjon minket... De legalább a patak sötétjét magunk mögött hagytuk – szuszogta az asszony, s óvatosan átlépett egy keresztbe fekvő korhadt ágon.
Borda halkan szimatolva haladt az élen. A fülei még mindig éberen hátrafelé fordultak, jelezve a benne feszülő gyanakvást, de a bozótból kiérve hirtelen megtorpant. Előttük a lankás domboldal aljában egy régi, félbehagyott szekérút füves nyoma bukkant elő, amely szelíden emelkedett a tisztás széle felé. A csapat összenézett: a veszély nem múlt el teljesen, de az ösvény végre nyílt és belátható terepre vezetett.