Mirella és az ekhós szekér · Mirella
A spirális út
A sárgás fény pászmája azonnal megvilágította az első néhány lefelé vezető, simára kopott kőfokot. A kis csapat nem teketóriázott tovább: a kíváncsiság felülkerekedett az óvatosságon, s megkezdték az ereszkedést a sejtelmes mélységbe. Borda fáklyája nyughatatlanul táncolt a járat falain, szürreális árnyakat vetve a sima kőre. A sárgás lángnyelvek mintha maguk is igyekeztek volna feltárni a mélység titkait, miközben minden lépcsőfok egyre mélyebbre vezette őket. Lépteik tompa visszhangja volt az egyetlen hang, mely megtörte a járat mély csendjét, azonkívül csak a saját szívverésük dobogott fülükben.
A fuvallat egyre hűvösebbé vált, mintha maga a föld szíve lélegezne odabent. Tiszta, de mégis ősi illatát hozta magával, mely a mohás kövek és az idő feledtette titkok keveréke volt. Bandi szemei csillogtak az izgalomtól, hol Bordára, hol az idős asszonyra pillantva, mintha megerősítést keresne. Már alig várta, hogy felfedezhesse, mi rejlik a sötét mélyben, de Borda szigorú, mégis megnyugtató jelenléte féken tartotta a legvadabb kalandvágyát.
Az idős asszony csak bólintott elégedetten, tekintete végigsimított a spirálisan kanyargó lépcsőfordulókon. Mintha minden egyes fok egy rég elfeledett emléket ébresztene benne, vagy egy régi történetet suttogna a fülébe. Az ő nyugalma átragadt a csapatra, elűzve a sötétség bizonytalanságát, és valami furcsa bizakodást ébresztve bennük. A kőfokok egyenletes ritmusban követték egymást, szinte hívogatták őket lefelé, egy olyan helyre, ahol a régi titkok és az új felfedezések találkozhattak. A spirális ív, amit az idős asszony az ajtón látott, itt a lépcsők finom kanyarulataiban folytatódott, mintha egy láthatatlan kéz vezette volna az utat a mélység szívébe. A járat egyre szűkebbnek tűnt, a külvilág zaja elhalt, és csak a fáklya pattogása, valamint a lefelé haladók halk zihálása maradt.
A fuvallat egyre hűvösebbé vált, mintha maga a föld szíve lélegezne odabent. Tiszta, de mégis ősi illatát hozta magával, mely a mohás kövek és az idő feledtette titkok keveréke volt. Bandi szemei csillogtak az izgalomtól, hol Bordára, hol az idős asszonyra pillantva, mintha megerősítést keresne. Már alig várta, hogy felfedezhesse, mi rejlik a sötét mélyben, de Borda szigorú, mégis megnyugtató jelenléte féken tartotta a legvadabb kalandvágyát.
Az idős asszony csak bólintott elégedetten, tekintete végigsimított a spirálisan kanyargó lépcsőfordulókon. Mintha minden egyes fok egy rég elfeledett emléket ébresztene benne, vagy egy régi történetet suttogna a fülébe. Az ő nyugalma átragadt a csapatra, elűzve a sötétség bizonytalanságát, és valami furcsa bizakodást ébresztve bennük. A kőfokok egyenletes ritmusban követték egymást, szinte hívogatták őket lefelé, egy olyan helyre, ahol a régi titkok és az új felfedezések találkozhattak. A spirális ív, amit az idős asszony az ajtón látott, itt a lépcsők finom kanyarulataiban folytatódott, mintha egy láthatatlan kéz vezette volna az utat a mélység szívébe. A járat egyre szűkebbnek tűnt, a külvilág zaja elhalt, és csak a fáklya pattogása, valamint a lefelé haladók halk zihálása maradt.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- bandi
- borda
- idos-asszony
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.