A réztárcsák illesztése

A kitáruló kőkapu mögött meleg, párás levegő csapott ki, s a falakat borító rézcsövek hálózata halk sziszegéssel és duruzsolással fogadta a belépőket. A belső kamra falaiba mélyesztett futó járatok úgy néztek ki, mint egy óriási mechanikus szív erei, melyek ütemes kattogással hajtották a láthatatlan gépezetet.
Borda óvatosan lépett be elsőként, intve a többieknek, hogy várjanak egy pillanatot. A fáklya fénye megcsillant a falakon végigfutó, csiszolt réz felületeken, s láthatóvá vált, hogy minden egyes főbb csőcsatlakozásnál apró, forgatható tárcsák sorakoztak, rajtuk a már ismert szimbólumokkal.
– Nem elég a kaput kinyitni, a nyomást is ki kell egyenlíteni – jegyezte meg az idős asszony, miközben közelebb lépett az egyik gőzölgő illesztéshez. – Ha a szimbólumok rendje elcsúszik a csöveken, a szerkezet azonnal elzárja a továbbvezető utat.
Bandi a sárgaréz kulcsot szorosan fogva a középső elosztóhoz sietett. A cikcakkos jelzések logikáját követve egymás után igazította helyére a réztárcsák gravírozott mintáit: először a napkorongot, majd a hullámzó vonalat, s végül a kettős éket fordította a megfelelő résbe.
Egyetlen pillanat alatt megszűnt a fülsértő sziszegés. A csövekben keringő gőz halk, ritmikus lüktetéssé szelídült, s a kamra túlsó végében levő kőfal simán felcsúszott a mennyezetbe, utat engedve a tágasabb járat felé.