A rézlemezes pihenő

Bandi büszke pillantást vetett a többiekre, mintha csak maga tervezte volna az egész bonyolult szerkezetet, Borda azonban nem engedte át magát a korai örömnek. Óvatosan kinyújtotta a lábát, és megkocogtatta a legfelső, halványan világító lépcsőfokot. A kő szilárdan tartott, a rézberakások alatt pedig halk, ritmikus duruzsolás futott végig.
– Utánam, de csak szépen, egymás után – intett Borda, és elindult lefelé. A gőz csípős melege itt már érezhetően alábbhagyott, helyét friss, fémes illatú levegő vette át, ami kifejezetten jól esett a fáradt társaságnak.
Az idős asszony halkan elmosolyodott, ahogy megkapaszkodott a lépcső mellett futó, simára csiszolt korlátban. A falba vésett aranyfényű csatornák tovább folytatódtak a lépcsősor mentén, mint egy világító vezérfonal, amely szinte hívogatta őket a mélybe. Bandi kíváncsian követte a csillogó vonalakat, miközben ujjával még egyszer végigsimította a legközelebbi járatot.
Amikor mindannyian leértek az első néhány fokon, a mögöttük lévő kőfal lágy, szinte simogató zajjal gördült vissza a helyére. Senki sem riadt meg; a lépcsősor saját derengése épp elég fényt adott. Néhány pillanat múlva egy tágas, rézlemezekkel burkolt pihenőhöz érkeztek, amelynek közepén egy lassan forgó, vésett korong várt rájuk.