A rézkút titka

A díszes kőkapu alatt lesétálva a lépcsőfokok meglepően simák voltak, mintha az elmúlt évszázadokban számtalan lépte koptatta volna fényesre őket. Bandi haladt legelöl, óvatosan tapogatózva a fal mentén, ahol a rézvezetékek hálózata még sűrűbbé vált. A falba süllyesztett apró bronzlámpások halk sercegéssel bocsátottak meleg, borostyánszínű fényt az útra, mintha maga az alagút kapott volna új erőre a látogatók érkezésétől.
Borda halkan morogva figyelte a lépcsőfordulókban megnyíló apró beugrókat, de a veszélynek egyelőre semmi nyoma nem látszott. Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben kisimította kötényét.
– Úgy tűnik, a kőmonstrum szereti a saját társaságát odafent, minket pedig végre békén hagy – jegyezte meg mosolyogva, a vállán egyensúlyozva a batyuját.
A lépcsősor alján egy ovális terembe érkeztek, amelynek közepén egy rézből kovácsolott kút kávája állt. A csövekből vékony, tiszta vízsugár csobogott a medencébe, friss, fűszeres illatot árasztva a térben. Bandi odalépett, és a káva oldalán lévő apró, rovátkolt bronzkart tanulmányozta. A rézkulcs, amit korábban talált, szinte kívánkozott a szerkezet melletti kis nyílásba. Ahogy óvatosan elfordította, a csövekben megváltozott a víz csobogása, s a terem túlsó falán halk kattanással egy selymes mohával borított átjáró nyílt meg.