Mirella és az ekhós szekér · Mirella
A rejtett járat mélyén
A remény és a kíváncsiság szikrája pillanatok alatt közös döntéssé olvadt a három vándor szemében. A gyertyacsonk nem csupán egy elhagyott tárgy volt, hanem egyértelmű üzenet: valaki járt itt, és továbbindult. Borda, aki sosem habozott a cselekvésben, egy pillantást vetett társaira, majd vállával megigazítva a fáklyát, óvatosan a szűk vájat felé fordult. Nem volt ez széles átjáró, sokkal inkább egy hasadék, amelybe szinte bepréselődni kellett.
Először a fáklyát nyújtotta be, hogy felderítse a sötétséget, majd lassan, óvatosan becsúszott a résbe. A szikla hideg volt és nedves, de ahogy beljebb került, a friss levegő, amely eddig csak fuvallatként érte arcukat, most szélként cirógatta a bőrét. Bandi szuszogva követte, alig bírta visszatartani a morgását, ahogy a szűk résen átpréselte magát. „Na, ez aztán nem épp a kényelmes utazók paradicsoma,” dünnyögte, de a hangjában már ott volt a várakozás.
Az idős asszony, méltóságteljesen, de fürgén mozgott a szűkös térben. Miközben a sziklafalat tapintotta, minden mozdulata megfontolt volt. A fáklya táncoló fénye a járat mélyére vetült, ahol a falak már nem voltak olyan szabályosak, mint a kamrában. Néhol éles sziklaélek dacoltak velük, máshol simára csiszolódott kövek jelezték a víz egykori útját. A friss levegő egyre erősebben áramlott, magával hozva a mélyből valami különös, földes illatot, ami nem volt kellemetlen, inkább csak ismeretlen.
Minél mélyebbre hatoltak, annál világosabbá vált, hogy ez a járat valóban egy új világba vezethet. A levegő áramlása már szinte húzta őket előre, mintha láthatatlan kezek invitálnák őket a rejtély szívébe. A gyertyacsonk nyoma immár nem csupán jelzés volt, hanem egyenesen egy útmutató, amely lépésről lépésre, egyre mélyebbre vezette a reményteljes vándorokat az alagút sötét ölelésében. A szűk vájat lassan tágulni kezdett, ígéretet hordozva egy következő kamra vagy egy titokzatosabb átjáró felé.
Először a fáklyát nyújtotta be, hogy felderítse a sötétséget, majd lassan, óvatosan becsúszott a résbe. A szikla hideg volt és nedves, de ahogy beljebb került, a friss levegő, amely eddig csak fuvallatként érte arcukat, most szélként cirógatta a bőrét. Bandi szuszogva követte, alig bírta visszatartani a morgását, ahogy a szűk résen átpréselte magát. „Na, ez aztán nem épp a kényelmes utazók paradicsoma,” dünnyögte, de a hangjában már ott volt a várakozás.
Az idős asszony, méltóságteljesen, de fürgén mozgott a szűkös térben. Miközben a sziklafalat tapintotta, minden mozdulata megfontolt volt. A fáklya táncoló fénye a járat mélyére vetült, ahol a falak már nem voltak olyan szabályosak, mint a kamrában. Néhol éles sziklaélek dacoltak velük, máshol simára csiszolódott kövek jelezték a víz egykori útját. A friss levegő egyre erősebben áramlott, magával hozva a mélyből valami különös, földes illatot, ami nem volt kellemetlen, inkább csak ismeretlen.
Minél mélyebbre hatoltak, annál világosabbá vált, hogy ez a járat valóban egy új világba vezethet. A levegő áramlása már szinte húzta őket előre, mintha láthatatlan kezek invitálnák őket a rejtély szívébe. A gyertyacsonk nyoma immár nem csupán jelzés volt, hanem egyenesen egy útmutató, amely lépésről lépésre, egyre mélyebbre vezette a reményteljes vándorokat az alagút sötét ölelésében. A szűk vájat lassan tágulni kezdett, ígéretet hordozva egy következő kamra vagy egy titokzatosabb átjáró felé.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- bandi
- borda
- idos-asszony
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.