A Pulzáló Pult Titka

Az idős asszony szavai halk visszhanggal tűntek el a szabályos köralakú csarnokban. Mirella közelebb hajolt a kőpulthoz, tekintete végigsimított a finoman vésett szimbólumokon, amelyek mintha ősi titkokat suttogtak volna. A kőbe ágyazott sárgaréz elemek halványan pulzáltak, nem fénnyel, hanem egy belső, finom remegéssel, amely rímelt a pult mélyéből érkező ritmikus kattogásra. Olyan volt, mintha az egész szerkezet lélegezne, egy hatalmas, láthatatlan szív dobogna a lábuk alatt.
Bandi, még mindig Borda árnyékában meghúzódva, idegesen nyelt egyet. – Ez… ez mit is jelenthet? – suttogta, szemei elkerekedtek a pulzáló réz láttán. Borda csak morrantott egyet, keze ösztönösen rejtett kése markolatára siklott, éberen figyelve, még ha a közvetlen veszély nem is volt nyilvánvaló.
Az idős asszony óvatosan megérintette az egyik rézlemezt, melynek felülete meglepően meleg volt. – Ez nem egy egyszerű pult. Ez a csarnok lelke. A pulzálás, a kattogás… Ez a gép működik – mondta, majd tekintetével végigsöpört a magas, ívelt falakon, ahol a kékes kristályok fénye mintha erősebbé vált volna a pult minden finom lüktetésére. – Nyolc ilyen pontot látok a teremben, ha jól számolom – tette hozzá, felidézve a távoli, kékes fényű emelvényeket, melyek a falakba illesztve egy-egy kisebb kristályt tartottak.
Mirella figyelmesen szemügyre vette a szimbólumokat. Nem pusztán díszítések voltak; inkább utasításoknak, vagy talán egyfajta térképnek tűntek. Egyik jel, egy kör nyolc sugaras vonallal, valamivel fényesebben izzott a többinél, magára vonva a figyelmét. Pontosan az ujjai alá esett, mintha csak arra várna, hogy aktiválják. A levegő, amely eddig is fűszeres és langyos volt, most halvány, fémes szagot is hordozott.