A pulzáló folyosó — új hang

A kékesen pulzáló kapu nem rázta meg őket, hanem lágyan áramoltatta át a társaságot egy még hűvösebb, ám kellemesen tiszta levegőjű folyosóra. A falakba vésett, kék fénnyel derengő rovások itt már nem csak szimplán világítottak, hanem mintha életre keltek volna; lüktető, lassú ritmusban pulzáltak, akárcsak egy szívverés, és táncoló árnyékokat vetettek a járat mennyezetére.
– Ez aztán a kőbe vésett fényművészet! – morfondírozott Bandi, óvatosan megérintve az egyik, különösen fényes szimbólumot. – Vajon mit rejt ez a titokzatos nyelv?
– Gyönyörű – suttogta Mirella, és hagyta, hogy Borda orra súrolja a kezét, mielőtt ő is elmerülten figyelte volna a falak meséjét. Nem éreztek félelmet, sokkal inkább egyfajta kíváncsi tiszteletet a régi idők mesterei iránt, akik ilyen elképesztő módon díszítették a föld alatti utat.
Az idős asszony botja finoman koppant a talajon, ritmusra a pulzáló fényekkel. – Ezek a jelek mesélnek, csak tudni kell olvasni őket. A hegy emlékszik a régmúltra, és most megosztja velünk a tudását.
Ahogy haladtak előre, a járat fokozatosan szélesedett, és a kékes derengés egyre tágasabb teret ölelt körül. Végül egy grandiózus sziklaerkélyre értek, amely a mélységbe nyúlt, ahonnan még mindig ugyanaz a sejtelmes, kékes pára szállt fel, mint a kőhíd alatt. Az erkély peremén állva a távoli, kéken izzó pontok már nem apró mozaikoknak tűntek, hanem mintha egy tenger morajlott volna alattuk, tele rejtett fényekkel. A levegő itt még élesebb volt, és a tér monumentalitása elnyelte a szavaikat.