A pince bősége

A nehéz tölgyfa ajtót belökve a társaság egy tágas, boltozatos raktárpincébe lépett. A levegőben füstölt szalonna, szárított kakukkfű és érett bor fűszeres illata keveredett a sziklák meleg gőzével. A falak mentén sűrű sorokban álltak a vasabroncsos hordók, a mennyezetről pedig hatalmas szárított gombafüzérek és sonkák csüngtek alá.
– Ne álldogáljunk a küszöbön, gyerünk már! – mordult fel Bandi élesen, bár a szeme sarkából éhesen méregette a legközelebbi gerendáról lógó kolbászokat. Türelmetlen mozdulattal törölte meg izzadt homlokát, a feszültség cseppet sem engedett a tartásából.
Az idős asszony gyanakodva szemlélte a hordók mögötti árnyékokat. Ráncos arca eltorzult a méltatlankodástól, ahogy a földre mutatott.
– Valaki nemrég még itt sündörgött – vetette oda szűkszavúan, egy még meleg hamujú fagyaggyertyára bökve. – Ez nem puszta raktár.
Borda halkan, éles mormogással szagolt körbe a felhalmozott liszteszsákok tövében. Fekete szőre borzolódott, jelezve, hogy bármelyik pillanatban ugrásra kész.
Mirella óvatos léptekkel haladt előre a szűk átjáróban. A pince túlsó sarkában egy keskeny kőlépcső emelkedett a magasba, melynek csapóajtaján át gázlámpák fénye és a felettük lévő bolt tompa, forgalmas zaja szűrődött le.