A párás járat ritmusa

A selymes mohával szegélyezett alagútba lépve a levegő nyomban párásabbá és hűvösebbé vált. Bandi emelte magasba a lámpást, míg Borda éber szemekkel pásztázta a növényekkel benőtt sziklafalat. Az idős asszony megkönnyebbült mosollyal követte őket, örülve a huzat frissítő lökésének, amely a mélyből áradt feléjük.
Ahogy kiértek a mohás járatból a párás kőfolyosóra, tompa, ütemes csobogás és fémes zakatolás rázta meg a talajt. A szűk átjáró közepén egy hatalmas, csiszolt mechanikus kőgolyó forgott ritmikusan, alig hagyva rést a fal és a robusztus tömb között. Minden egyes fordulattal finom szikrákat s pattogó vízcseppeket vetett a nyirkos szikla peremére.
Bandi megtorpant, s feszült figyelemmel mérte fel a lendületes mozgást. Ujjain számlálta a másodperceket, újra meg újra végigkövetve a forgás ritmusát, míg ki nem számította a tökéletes pillanatot.
– Most! – kiáltotta halkan, amikor a rés egyetlen szempillantásra szabaddá vált. – Borda, fogd az asszonyt, utánam nyomban!
Egyetlen összehangolt, gyors mozdulattal suhantak át a szűk nyíláson, épp mielőtt a kőgolyó újra lezárta volna a járatot. A hűvös kőfolyosó biztonságában lélegeztek fel, miközben mögöttük a szerkezet rendületlenül forgott tovább.