A napsütötte pihenőhely

A sziklakertbe lépve a napfény pásztái aranyló csíkokat rajzoltak a mozaikszerűen illeszkedő kőlapokra. A falak mentén dús mohapárnák és apró vadvirágok zöldelltek, melyek üde illata végképp eloszlatta a föld alatti járatok dohos emlékét. Borda tette meg az első lépéseket a buja növényzet között, feszülten figyelve a bokrok mögötti árnyakat.
– Végre igazi ég van a fejünk felett! – suttogta az idős asszony, s megkönnyebbült mosollyal tapasztotta tenyerét a napmeleg sziklafalra. A sziklaöböl peremén egy természetes párkány húzódott, ahonnan csodás kilátás nyílt a lenti fenyvesekre és a szomszédos bércekre.
Bandi óvatosan megközelítette a kilátót, miközben a fűszerkamrából elrakott gyógyító növényeket tartalmazó szütyőt jobban az övére rögzítette. A hegyi szellő könnyedén borzolta a haját, ahogy a mélyben kanyargó, tisztán csillogó patakmedret figyelte. A sziklakert közepén egy régi, csiszolt kőpad állt, amelyet a természetes sziklaív védett az erősebb széllökésektől.
– Itt végre fújhatunk egyet, és átgondolhatjuk a következő lépést – mondta Bandi bizakodva. Borda közben halkan intett társainak, jelezve, hogy a bokrok sűrűjében egy lefelé kanyargó, jártnak tűnő ösvényre bukkant.