A langyos lehelet nyomában

A derengő borostyánfény kényelmesen megvilágította a lejtős padozatot. Ahogy a csapat haladt, a meleg fuvallat egyre simogatóbbá vált, mintha magának a hegynek a gyengéd lélegzete kísérné őket. Az idős asszony megállt egy pillanatra, megdörzsölte a kezeit, és elégedetten megmozgatta a bütykös ujjait.
– A ropogós ízületeimnek kifejezetten jót tesz ez a finom meleg – jegyezte meg halk kuncogással, a fagyos külvilágot már teljesen elfeledve.
Bandi halványan elmosolyodott, bár a tekintetével továbbra is a mennyezet kőszárnyait fürkészte gyanakodva.
– Legalább nem fagyunk szét, mint a fenti szélben – mormogta. – De vajon mi fűti ezt a sziklát odalentről?
Mirella óvatosan előrelépett Borda védő árnyékából, s ujjait végighúzta az egyik borostyánkristály sima felületén. A kő kényelmesen langyos volt, s a fal apró réseiből finom, száraz gőz szivárgott elő.
– Akár a hegy ajándéka, akár egy régi építő furfangja, mindegy – mondta Mirella cinkos mosollyal. – A lényeg, hogy a fenséges uraságok adószedői garasért sem másznának be ilyen helyre.
A járat hirtelen megtört, s egy tágasabb, kör alakú kamrába torkollott. A terem közepén egy kőből faragott medence állt, amelyből a meleg levegő örvénylve áramlott fel. Borda intett a többieknek, míg ő óvatosan körbejárt, keresve, merre vezet a meleg huzat úja.