A kupolás üreg kútja

A nyirkos kőlépcsők csigavonalban vezettek lefelé, ahol a fenti kék derengést lassan felváltotta a mélyből áradó, hűvös csend. Borda haladt elöl, óvatos mancsai szinte hangtalanul érintették a simára kopott fokokat, miközben fekete szőre borzolódott a mélységből áramló huzatban. Mirella a derengő térképpel világította meg az utat, gondosan ügyelve rá, hogy az idős asszony is biztosan lépkedhessen a síkos sziklákon.
A lépcsősor aljára érve egy lenyűgöző, kupolás sziklaüreg tárult eléjük. A természetes dóm falain finom páraréteg csillogott, a terem közepén pedig egy megmunkált kőből emelt, kristálytiszta kőkút állott. A mozdulatlan víztükör olyan tiszta volt, mint az üveg, s az alján apró, aranyló szemcsék szikráztak a térkép fényében.
Bandi azonnal a kúthoz lépett, s megigézve hajolt a káva fölé.
– Ez nem közönséges kútvíz – suttogta, miközben ujjaival óvatosan megérintette a hideg szegélyt. – Szinte vibrál benne valami ősi erő.
– Csak lassan a kóstolgatással, fiam – jegyezte meg az idős asszony halk, megfontolt hangon, miközben Borda mellé lépett. A fekete kutya ugyanis már nem a vizet nézte, hanem az üreg túlsó felén tátongó sötét járatokat.
A kupolás teremből ugyanis egy újabb elágazás nyílt: két sötét folyosó futott szét a sziklák mélyébe. Az egyikből finom, gőzös meleg szivárgott, míg a másik felől száraz, hűvös huzat csapott ki. Mirella mosolyogva nézett a két járat felé; a levezető út kihívásait maguk mögött hagyták, de a döntés pillanata újra elközelgett.